Csörög a telefonom. Magán szám. Mostanában egy kissé kevesebbszer hallom a csörgést mint néhány héttel ezelőtt és azelőtt, ezért nem jelent gondot, hogy felvegyem.
- Igen!
- Jó napot. Kati vagyok. Rossz hírem van. A múlt héten Andrea meghalt. A hét végén már megvolt a temetés is.
Megdöbbenés és fájdalom hasít belém. És még a temetésén sem lehettem ott! Nagyon közel állt hozzám. 1995 óta ügyfelem volt. Azóta rengetegszer találkoztunk. Beszélgettünk üzletről, családról, életről, politikáról, mindenről. Már-már úgy jártam a céghez, mintha dolgozni mennék a munkahelyemre. Szerettem ide járni. nagyon kedves embereket ismertem meg.
Andreában egy odaadó feleséget, egy imádó anyát, egy jó barátot és kemény üzletasszonyt ismertem meg. Bármikor tudott váltani témát. Rendkívül intelligens és nagy tudású ember volt. Egyszerre tudta a vállalkozását vezetni, szervezni, és családjának életét bonyolítani. Pedig nem volt egyszerű dolga. Ha minden család így gondolkodna, nem csökkenne a nemzetünk.
Amikor nekiláttam megírni ezt a bejegyzést, még tele voltam gondolatokkal, mennyi szépet fogok írni róla. És rájöttem mennyire nem tud az ember jól fogalmazni ha fáj valami. Nagyon sajnálom, hogy Andreáról így kell írnom. A rák nem válogat és nem ismer kegyelmet. Pedig néha tehetné.
Az egész nagy családnak kívánom a megnyugvást és őszinte részvétemet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.