Nagyon szép két hetet tud maga mögött hazánk sportot művelő és sportot kedvelő lakosai. Mint mindig, most is jó volt magyarnak lenni. Büszkék lehetünk azokra az emberekre, akik bravúrt, bravúrra halmozva fantasztikus eredményeket varázsoltak a televízióink képernyőjére, illetve annak a több ezer magyar polgárnak élőben aki pénzt nem sajnálva személyesen is jelen voltak a versenyeken. Azt gondolom, ennek az eredménynek mindenki örülhet. Gondolataim nem csak a győzteseknek szól. Egy versenyző életében nagyon fontos, hogy legyen egy fala otthon, ahol az érmei lógnak, egy polca, ahol a serlegei, egyéb díjai állnak. De a sportoló lelkében ott vannak azok a versenyek is, ahol nem győzelem született. Ilyenkor szégyellni szokták magukat. Én tisztelettel szeretném a szégyenüket átvenni. Magamra veszem helyettük ezt a súlyt. Én szégyenlem magamat azok miatt, akik otthon TV előtt kritizálják azokat a sportembereket, akik az egész fiatalságukat beáldozzák többek között azért, hogy szórakoztassanak. A királyi udvarban a bohóc jól élt, de ha a vicce nem ült, vagy sértett valakit, örült, ha csak fenékbe rugdosták. A sportolóink nem a nemzet bohócai. Így nem is érdemlik meg a fenékbe rugdosást. Nem érdemli meg Vajda Attila, hogy ennyi év és eredmény után magyarázkodnia kell. Nem érdemli meg a vízilabda válogatottunk, hogy három aranyérem után az orrukra húzzuk az ötödik helyet. Nem kell Natasának sírni a dobogó harmadik fokán. Nem kell Ungvárinak szégyellni a második helyet.
Meg kell tanulni örülni. Örülni, hogy egy sportoló olyan fantasztikus teljesítményre képes, hogy kijut az olimpiára. Örülni, hogy olyan sportolóink vannak, akik a világ bármely más sportolójával felveheti a versenyt. Megteheti ezt, hiszen 20-30 éves koráig annyit dolgozott, mint más élete végéig. Tette ezt olyan minőségben, ami egy olimpiai részvételt hozott neki. Az olimpiai érem sorsa sokszor egy-két perc alatt dől el. Nekünk nézőknek a felelőssége, hogy ne vegyük el a kedvüket egy életre, amiatt az egy-két perc miatt. Nem annullálhatjuk az egész élet munkáját egy perc, egy meccs miatt.
Szeretem a sportolóinkat. Én szeretem az olimpikonjainkat is és szeretem azokat, akik ilyen szintre sosem jutnak el. A legmélyebbre hajolok a másod-harmadosztályú sportolók előtt, a kitartásuk miatt. Azt kívánom maradjanak ilyenek örökre és örökké legyenek ilyen embereink. Egy ember nem lehet csak a sportban tisztességes, nem lehet csak ott kitartó, nem lehet csak ott megbízható, és még sorolhatnám. Nagyon sokat köszönhet az ország a sportolóinak. Köszönhetjük nekik a jövő nemzedék erejét, tisztességét és kitartását is.
Hát kérek minden fanyalgót, hogy akkor fanyalogjanak, ha a saját területükön legalább feleannyit letesznek az asztalra, mint egy sokadosztályú sportoló, nemhogy egy olimpikon.
Isten éltesse a sportolóinkat! Vigyázzunk rájuk és ne kritizáljuk a karosszékből őket.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.