Jó nekünk!

Egész életemben meg voltam győződve róla, hogy depresszió nincsen, csak hiszti.

Ez az öntelt, gondolkodás elkísért egész életemben, amikor azt hittem az életemet én irányítom, és figyelemmel kísérem minden pillanatát. Úgy gondoltam én döntöm el mikor és mi történjen. Szerettem és szerettek, mindig igazat mondtam és igazat kaptam. Legalábbis ezt gondoltam. Láttam, ahogyan a gyerekeim felnőnek, elindulnak az életben és büszke voltam, mert nekem köszönhették mindezt. Ezt láttam, mert ezt akartam látni.

Ma már nem tudom mit tettem én és mi volt amiben csak sodródtam. Már nem vagyok biztos, hogy jó apa voltam. Nem tudom jó férj voltam e. Most már tudom, hogy az élet előttem járt én csak követtem. Amíg isten jó úton vezetett, addig jó helyen jártam. Akkor értem vak vágányra először, amikor elkezdtem én irányítani. Sajnos ebből is látszik, hogy semmi közöm nem volt az addigiakhoz. Egyszer csak elkezdtem tévedni, hibázni. Már nem tudom mikor hazudtak nekem és mikor hazudtam én. Ma már nem tudom ki szeretett és ki volt aki csak mellettem volt, amíg érdemes volt. Ma már nem tudom kit szerettem igazán én. A minap az jutott eszembe, hogy már nincsenek is barátaim. 

Azt tudom, hogy ma senki sem tud, talán nem is akar segíteni, de nem is kérem senkitől. Sosem kértem semmit, ami fontos volt, erre én sosem voltam képes. Ma már csak fohászkodom, imádkozom. Ez sem old meg semmit, de legalább jó érzés. Nem tudom mit akarok, nem tudom mikor, nem tudom hol és nem tudom kivel. Talán nem akarok semmit.

Ma úgy érzem ebből az állapotból már sosem fogok felállni. Nagyon sok erőre van szükségem. Ma már tudom, hogy van depresszió.

Vártam néhány napot a Feröeri dicsőséges győzelem után, nem akartam első indulatból írni. Sajnos így is csaponganak a gondolataim.

Tényleg ki a hibás azért, hogy bár már megettem a kenyerem javát, életemben először fordult elő a Svájc elleni meccs nézésekor, felálltam a TV elől, és később csak interneten néztem meg a végeredményt. Köszönöm nem vagyok kíváncsi erre a kínlódásra. Kicsit természetesen sértve is érzem magamat, de sokkal inkább elkeseredett vagyok és sajnálom a játékosokat, amiért egy egész ország a tehetségüket, tudásukat, erejüket meghaladó eredményt várnak tőlük. 

Haragszom a játékosokra, hiszen ennél sokkal többre képesek, mint egy Svájc elleni 2:5 és egy Feröer elleni kiszenvedett 1:0. Ennél többre voltak képesek Portugália ellen, igaz akkor is kikaptunk. 

Haragszom Bernd Storckra, hiszen a csapat évek óta elképzelés nélkül játszik, csak néha jobb formában vannak a játékosok. Úgy csinál, mint aki fiatalítani akar, de mégis öregnek számít a csapat. De kell is, hiszen az öregekben reménykedhetünk, hogy némi rutint hozzátesznek és akkor... Tragédia, hogy csak akkor tudunk viszonylag jó játékot látni, ha a 31 éves Dzsudzsák és a 38! éves Gera egyszerre vannak a pályán. Ez sajnos azt jelenti, hogy nem a kapitány szakértelme, hanem ennek a két játékosnak az óriási rutinja, a messze a mai magyar színvonal feletti tudása és a fiatalok velük szemben tanúsított tisztelete hozza az eredményt. Storck előtt ennél sokkal kevesebb kudarc után kirúgták a kapitányt. Storcknál jobbakat és ugyanolyanokat egyaránt. Storck megengedte magának azt a luxust, hogy az egyetlen ütőképes magyar csatárt, aki lassan a harmadik országban is gólkirály lehet, kihagyta a csapatból azért mert nem illett bele a taktikába. Máshol ez úgy van, hogy a taktikát a legjobbra építjük. Nikolics bizonyított Magyarországon, bizonyított a nálunk sokkal magasabb színvonalat képviselő Lengyelországban és jelenleg is gólkirályjelölt az USA-ban, ahol többek között vele egyidős, vagy nála néhány évvel idősebb, hajdani világsztárok, európa- és világbajnok csatárok is fociznak. Ezek csak szakmai kérdések, de bennem maradt még egy tüske. Annak idején honfitársa, Lothar Matthäus a negyedik meccse után énekelte a magyar himnuszt. Rosszul, de megpróbált magyarul nyilatkozni. Megpróbált egy kis időre magyarrá válni. Storck egyetlen magyar szót sem tanult meg, vagy legalábbis jól titkolta azt. Így hogyan kommunikált a fiatal srácokkal, akik a mai magyar átlagnál biztosan nem beszélnek jobban külföldiül? Ja tolmáccsal. Na ennyi erővel otthonról telefonon is lehetett volna szövetségi kapitány.

Haragszom a médiára, mert mindannyiszor a sorozatok és a konkrét meccsek előtt olyan terhet tettek a játékosok vállára, ami irreális volt. Ez persze ijedt kiscsirkékké változtatta a játékosokat, aki a szemben álló héják azonnal széttéptek. Jellemző hogy az EB-re menet mindenki halálra dicsérte a csapatot és azt mondták már ez is óriási dolog, ha még ott csináltok valamit, kifogjuk Táncsics elől a lovakat. Ezért nem féltek a játékosok. A csoportgyőzelem után számtalan helyen olvastam, hogy ilyen eredmények után a belga válogatott verhető csapat. Szét is téptek minket, ahogyan az reálisan várható is volt. 

Haragszom a szurkolókra, mert szerintem nem a játékosokon kellene leverni ezt a sikertelenséget. Ezek a srácok naponta többször edzenek, rengeteget dolgoznak azért, hogy utána leköpködjék őket. Mindannyian belehalnánk ezekbe a megalázásokba, amit nekik el kell viselniük. Nem kellene túl értékelni őket. Bármennyire szeretnénk, nincsen igazi sztárunk. A játékosok többsége egyszerű magyar fiatal, akik megtesznek mindent azért, hogy győzzenek, de az ellenfél egyszerűen jobb. Ne bántsuk a gyerekeket, helyette ismerjük nyugodtan be: a foci nem a mi sportunk. Igen. Ha tetszik, ha nem ez a harmadik hely tiszteletet parancsoló, mert nem vagyunk jobbak, mint az utánunk következők. Persze ilyenkor felmerül, hogy jó-jó, de mennyit keresnek. Hát azért már ne a játékos legyen a felelős, mert ez a játék túlfizetett. Nem csak itt. Messi és Ronaldo is túlfizetett. Egyikőnk sem hagyná az asztalon a pénzt, ha felkínálnák. Aztán nyugodtan nézzünk szét még hány túlfizetett szakma van. Na persze mindenki a sajátját csak jónak, vagy alulfizetettnek tartja. 

Azt javaslom szálljunk magunkba és ne okozzunk ilyen traumát ezeknek a srácoknak, mint amit a Feröeri mérkőzés végén át kellett élniük. Szívünk szakadna meg, ha a mi gyerekünk állt volna ott sok kilométer futás, 90 perc birkózás után. Megalázva kellett besonfordálniuk az öltözőbe. Fogadjuk el, hogy ennyik vagyunk és örüljünk, egy-egy meccsnek, ahogyan  az andorraiak örültek ellenünk. Aztán még ki tudja mi lesz tíz-húsz év múlva!

Olvasom Bohus Péter tollából az Indexen megjelent cikket. Megértem elkeseredettségét, hiszen minden magyar futball szerető ember sajnálja a mai állapotokat. Természetesen semmi nem történt az idén, ami nem történt volna az elmúlt 20-30 évben. Volt egy-két jól sikerült meccsünk, de ahogyan évtizedek óta a cél előtt most is elbuktunk. nem véletlenül. Sokan őszintén hitték, hogy talán most... Nincs most és nincs holnap sem! Ha tetszik, ha nem. Ezt énekli meg Bohus Péter is. Azzal nem értek egyet, hogy emiatt megpróbálja leértékelni az Aranycsapat teljesítményét. lehet, hogy nem ez a szándék, de ez hallatszik ki a cikkből.

Elismerem, hogy a londoni meccsen kívül számos más látványos, akár szenzációnak számító eredményünk is volt. Ennek örülni kell, de ez semmilyen módon nem kisebbíti azt a tényt, hogy ez a meccs nem csak szenzáció, hanem világszenzáció is volt. Minden nép életét végig kísérik sikerek és kudarcok. Reméljük, hogy sikerből több lesz, de a kudarcot sem szabad elfelejteni. Ma egy sikerre emlékezünk. Jó érzés örülni. A sikerek kovácsai példát mutatnak az egész életünknek. 

Bohus Péter többször említi meg, hogy volt a csapatnak egy jó mérkőzése. Nem! Nem egy jó mérkőzése volt! De én tudok örülni ennek az egy meccsnek is, és ezt kívánom mindenki másnak is. Ezek az örömök úgy is egyre inkább csak egy-egy napra korlátozódik. Olyan ez mint az ünnepeink. Nem csak karácsony van minden évben, mégis minden évben egyformán örülünk annak a három napnak. És a születésnapnak is, a névnapnak is, a forradalmainknak is, és még sorolhatnánk.

Az egy másik probléma, hogy a nagy sikerekre és a nagy öregekre való emlékezés időnként gúzsba köti a jelent. A futballban is így van. Olyan teljesítményt várunk el a gyerekeinktől amire nem képesek. Ezért még a mi fiaink! szerintem nincsen jogunk elítélni, megköpködni, meggyalázni, hazaárulónak nevezni őket, csak azért mert van jobb náluk a világon. Ha kidobjuk azokat akik nem érik el a világszínvonalat, akkor mi a Taigetoszt sírjuk vissza, és odaadjuk másnak a szülötteinket. Meg kell tanulnunk tisztelni a más által elvégzett munkát, a más által elért eredményt. Még akkor is, ha szerintünk lehetne még jobban csinálni. Végre nem hangoskodni kellene, hanem teljesíteni. Mindenkinek. Ha nem értesz hozzá, ne beszélj bele. A pályán kívül mindenki okos. A fürdőszobában én is tudok énekelni.

A világ legkönnyebb dolga örülni, ünnepelni, mosolyogni. Hát tegyük meg, mert amilyen könnyű, olyan örömet okoz másoknak.

Nagyon szeretek a számítógépem mellett ülni. A Laptopom TV nézés közben is az ölemben van. Talán már-már a rabja is vagyok. Egyszer talán kipróbálom hogyan bírnám mondjuk egy hétig nélküle. Sok mindent végzek vele. Időnként tanulok, nagyon sokat dolgozom, híreket olvasok, ritkán filmet nézek, szörfölgetek és nem utolsó sorban játszom. Nagy rabja vagyok a FIFA játékoknak. 2000 óta minden évben megveszem az aktuálisat. Egyet hagytam ki, így most a FIFA12-nél tartok. Sokáig játszottam offline, most már szinte kizárólag online játszom, ellenfeleim nagy örömére. Azért örülnek nekem, mert vélhetően nálam sokkal tehetségtelenebb játékos nem sok van. Emiatt rendre kikapok mindenkitől, időnként nagy gólkülönbséggel. Teszem ezt szerintem rendkívül türelemmel és kitartással, ráadásul (pedig nem vagyok egy mazochista), jókedvvel és örömmel. Nem kell az Interneten mindenkinek szupersztárnak lenni. Nekem nagy örömet jelent, amikor időnként gólt lövök és sokkal ritkábban győzöm. Igaz amatőr vagyok. A számítógépet magamnak vettem, az internetet én fizetem és a játékot is hivatalosan boltban vásároltam. Ráadásul az ellenfeleimtől sem kérek semmit azért mert ilyen jól elszórakoznak rajtam. A pénteki Holland-Magyar meccs alatt mintha saját magamat láttam volna. Jön az ellenfél és minden akarata ellenére, mindig gól lő. Nagyon kikaptunk, de nem az az igazi baj. Ha megnézzük, Európa kis csapatait, rendre olyan országokból származnak, ahol egyébként az emberek nagyon boldogan és vidáman élnek. Nem életük célja a foci világbajnokság, nem keserednek el egy vereségtől, pedig ha meggondoljuk milyen eredményeket érnek el minden évben, a máltai, a san marinoi, az andorrai, vagy akár a luxemburgi futballisták, azt gondolhatnánk gyalázatos életük lehet. Nos nem az. És nekünk sem kellene tragédiaként felfogni azt, hogy nem fogunk sem most sem máskor részt venni semmilyen világversenyen. Na persze nem is kellene ennyi pénzt erre a sportra fordítani. Nekünk magyaroknak ráadásul sokkal könnyebb mint az előbbiekben említetteknek, mert nekünk van nemzeti sportunk. Magyar a világbajnok férfi vízilabda csapat, magyar a női BEK győztes kézilabda csapat, zseniális a kajak-kenu sportunk, aranyérmek sorát hordjuk haza úszásban, és csak azért nem sorolom tovább, mert így elhiheti mindenki, hogy csak hirtelen válogattam és nem akartam teljes listát összeállítani. Nem értem miért erőltetünk egy olyan sportot, amihez semmi közünk. Fejezzük be a Puskásozást, Albertezést, Nyilasizást, stb... Lejárt lemez, szép emlék. Valamikor a magyarok egész európát riogatták, különleges, hátrafelé nyilazásukkal. Ma alig tíz-húsz ember tud ilyet. Attól mert ma nem foglalkozunk a focival még nem homályosodik el az elődök elképesztő teljesítménye. Nem szeretném egyik játékost sem gyalázni, mert nem érdemlik meg. Nagyon sokat dolgoznak azért, hogy kiállhassanak egy ilyen mérkőzésre. Azokra haragszom, akik elhitetik velük, hogy ez lesz hosszú távon a megélhetésük. Ebből a sportból ma senkinek nem volna szabad megélni Magyarországon! Elég lenne öt-hat stadion az egész országba, és sokkal több pálya, amit körbe lehetne állni, és minden fiatal odajárhatna focizni a maga kedvéért. Ideje lenne magukba nézni mindenkinek, akik ma milliókat visznek haza, akár havonta azért, hogy amatőr munkával, amatőr eredményeket érjenek el. Az igazi sikeres sportolók meg még ma is rendre méltatlan körülmények között sportolnak. 

Nagyon szeretem a focit. Gyerek és fiatal koromban alig volt olyan Fradi meccs, ahol ne ültem volna a kemény magban. Mára kiöregedtem ebből, de elfogyott mellőlem a foci is. Ne szégyelljük! Ez nem baj!

Tisztelt sportrajongók! Van élet top foci nélkül. Hiszen van még kikért szurkolnunk. Kiváló sportok és sportolók várják az igazi szurkolókat.

Lassan véget ér évtizedek egyik legnagyobb árvize. Nagyon aggódtunk és volt is mitől félni. Passaut látva mindenkinek összeszorult picit a gyomra, "Mi lesz velünk?". Nos óriási anyagi veszteség, amit elkerülni nem lehetett, de egy rossz szervezéssel, lerobbant védművekkel, morálisan összeomlott társadalommal ez a többszöröse is lehetett volna. Magyarországon, szemben a környező összes országgal, nem történt egyáltalán haláleset. Bizonyított az ország, bizonyított a társadalom, bizonyítottak a szakemberek, bizonyított az árvízvédelmi rendszer. Most persze felmerül sokakban, és hol marad a kormány munkája, hol marad a politika kiváló teljesítménye? Nos az nincsen sehol. Nekik nem jár a köszönet. A teljes politikai portfólió reklámnak használta az ország, az emberek tragédiáját. Volt aki mutatta magát, volt aki nem mutatta magát látványosan, de bement a TV-be és elmondta, hogy ők nem mutatták meg magukat. Volt aki hangosan köpködött a másikra, hogy az bezzeg nem a gáton dolgozott mint mi. Nem árt ha valaki végre már elmondja a politikusoknak, hogy ők csak egyszerű kiszolgálói egy ilyen munkának és nem a frontharcosai. Jó lenne már végre, ha csak a saját munkájukat végeznék és nem akadályoznák a munkájukat végezni akarókat. Finoman szólva röhejes volt, ahogyan többször is bemondták a TV-kben, rádiókban, hogy Orbán Viktor személyesen irányította a védekezést. Tisztelettel jelentem Orbán Viktornak fingja sincs az árvízvédelemről. De nem csak ő leledzik ebben az állapotban, hanem az összes politikus, hacsak nem találunk a parlamentben egy aktív vízügyi szakembert. De hát ez ugye nem jellemző. Ma minden politikus, minden politikai irányzat, párt magáénak tulajdonítja ezt a sikert. Aki most van vezető pozícióban azért, aki tegnap volt azért, aki tegnap előtt, meg azért. Ma százszor-ezerszer hallottuk, "Ekkora összefogás még sosem volt". De volt! Volt, ha nagy árvíz volt, volt, ha nagy vihar volt és volt ha vörös iszap zúdult az emberekre. Ne akarjuk még ezt is a politika oldalára fordítani. Mindannyiszor hivatásosok és önkéntesek egyaránt testi épségüket kockáztatva rohantak mások segítésére. Az egyszerű dolgozó embernek ilyenkor meg sem fordul a fejében a választás, a kormány, a kormánypárt. Legalábbis addig, amíg a TV-ből meg nem tudja, hogy az a tíz percig mellette lapátoló ember valamelyik király volt.

A lehetőségekhez képest jól végződött ez a tragédia. De ez kizárólag a szakembereknek, a rendőrségnek és katonaságnak, illetve a segítőkész önkénteseknek volt köszönhető és nem a politikusoknak.

Köszönjük mindannyian ezt az emberpróbáló, fáradságot nem ismerő, kitartó munkát és jó pihenést kívánok mindenkinek aki megteheti.

A minap egy 52 éves férfi összevert két nőt, akik a FIDESZ nevében aláírásgyűjtést végzett. Véleményem szerint ez gyalázat. Nem, nem értek egyet a FIDESZ pöszögő szóvivőjével, ez nem a baloldal agressziója, hanem egy idióta agresszív férfi minősíthetetlen magatartása. Sajnálom a két aktivistát. Nem elsősorban a fizikai bántalmazásért, hiszen biztosan átéltek már ilyen fájdalmat életük során. Sokkal inkább fáj az ember lelkének az a kiszolgáltatottság, az a megalázottság, amit ilyenkor elszenved az ember. Tudom milyen ez. Számtalan alkalommal leírtam már az Interneten azt a történetet, amikor a metróban felpofozott két fiatal fiú, mert nem volt rajtam kokárda. Pedig a vezér megmondta, hogy aki magyar, az velünk van, aki velünk van az a választásokig viseli a kokárdát. Nem a fájdalom volt nagy. A lelkem fájt. Hát ősz hajammal ezt is meg kellett élnem. A szocialista rendszerben egyszer sem köteleztek semmire. Sem ünnepelnem nem volt kötelező sem tagadnom azt. Maradhattam csöndben. Most már azt sem tehetem meg. Tőlem akkor a FIDESZ elvette hazánk egyik legszebb ünnepét. Mindahányszor leírtam, hozzátettem, hogy várok egy egyszerű bocsánat kérést, de Gabika erre sosem reagált. Na persze ezeket a bejegyzéseket biztosan nem olvasta. Naja én nem járok kocsmába, ő nem jár templomba, hogyan találkoznának az információink?

Én egyszer sem mentem ki tüntetni a megalázottságom miatt. Jó lenne, ha a FIDESZ sem használna fel minden pofont arra, hogy a politikai ellenzékét gyalázza.

Rohadtul elegem van ebből az egészből!

Rohadtul elegem van a saját munkájukkal rendkívül elégedett politikusokból! Rohadtul elegem van abból, hogy Pintér Sándor a képébe vágja a 24 órán keresztül az autójukban fagyoskodó embereknek, hogy a mentés rendben volt, de az autósokkal nem elégedett. Nem is kell, hogy az legyen! Neki bocsánatot kell kérni és nem kritizálni. A miniszter szolga. A szolga szolgál és nem kritizálja a főnökét. Rohadtul elegem van az autósokból, akik több hetes folyamatos figyelmeztetés ellenére tömegével indultak el gépkocsijukkal, aztán meg hisztériáznak, panaszkodnak és kritizálják az emberfeletti munkát végző mentőalakulatok munkatársait. Rohadtul elegem van azokból a fogadott és fogadatlan prókátorokból, akiknek most minden rendben van, mert lehet szidni a jelenlegi politikusokat és rájuk verni a balhét egy természeti katasztrófa miatt. Rohadtul elegem van azokból a sértődékeny politikusokból, akik teljesen ki vannak borulva azért, mert valaki is meg meri kritizálni a munkájukat, pontosabban, el nem végzett munkájukat. Két hete tudják, hogy ezen a napon mi lesz Magyarországon! Ennek ellenére semmit nem tettek azért, hogy minimalizálják a kockázatot. Bezzeg anno augusztus 20.-án az egy óra alatt oda érő vihar pusztítása miatt az akkori vezetést börtönbe akarták záratni. Na persze akkor emberek haltak meg. De most sem a politikusokon múlott, hogy ez nem történt meg.

Rohadtul elegem van azokból az emberekből, akik csak azt veszik észre, hogy a másik mit csinál rosszul a saját felelősségét senki nem látja. Az autós haragszik mindenkire, de azt nem kérdezi meg: Én miért vagyok itt? A devizahiteles haragszik, hogy nem segít az állam, de azt nem kérdezi meg: Én mit tettem, hogy ez ne így legyen. A politikusok minden szart egymásra kennek, de azt nem kérdezik meg: Mit tettem én, hogy az ország gazdag legyen? Mit tettem én, hogy a fiatalok ne hagyják el az országot? Mit tettem én azért, hogy ma mindenki dolgozhasson ebben az országban, aki akar? Mit tettem ÉN azért, hogy hazánkban ne alakuljon ki polgárháborús hangulat? És még ezer további kérdést senki nem tesz fel.

Na majd én megválaszolom. senki semmit nem tett, hogy itt jólét legyen, senki semmit nem tett, hogy béke legyen, senki semmit nem tett, hogy hazánk csábító legyen a magyaroknak és a külföldieknek egyaránt. Senki semmit nem csinál, csak pofázik. Mindenki mindent elkövet, hogy mások munkáját akadályozza. Mindenki mindent elkövet, hogy tönkre tegyen bármit, ami nem az ő érdekeit szolgálja.

Rohadtul elegem, van abból, hogy semmi összetartás nincs a magyarok között. Rohadtul elegem van abból, hogy mindenki arra hivatkozik, hogy sohasem volt. Rohadtul elegem van abból, hogy tömegek kiáltják magukat ki igaz magyarnak, de azt sem tudja mi az. Rohadtul elegem van abból, hogy minden politikai erő a haza érdekeit tartja szem előtt, de mégis tömegek szegényednek el, vesztik el a lakásukat, vesztik el munkájukat, hagyják el a hazájukat, stb... 

ROHADTUL ELEGEM VAN!

Elindítom a "ROHADTUL ELEGEM VAN!" című Facebook oldalt, ha kapok legalább 500 lájkot. Ha nem jön össze ennyi, akkor az azt jelenti másnak nincsen rohadtul elege.
 

Erről a kérdésről azért nem írtam eddig, mert nem tudom elkerülni, hogy kiteregessek néhány dolgot a magánéletemből. Pedig annyira az nem érdekes.

Szüleim egyszerű magyar emberek voltak. Nagyon nagy tiszteletben tartottam anyám hűségét, kitartását, kifogyhatatlan erejét és önfeláldozását. Rendkívül tiszteltem apám bölcsességét, felnéztem férfiasságára, határozottságára. Nagyon szerettem őket.

Édesanyám a viharsarokból egy kis faluból származik. Egyszerű szorgalmas parasztcsalád volt az övék. Mint ilyenek mélyen vallásos emberek voltak, Római katolikusok. Nagyapám tehetős parasztember volt. Volt jó néhány kataszteri hold földje, amin gazdálkodott. A háború befejezése az elsők között érte őket. Anyám mesélte, hogy nagyon féltek a szovjet katonáktól de kellemes meglepetés volt, bár a németek kiürítették a spájzokat, az oroszok adtak enni. Na persze ő sem mesélt csodákról és ő sem mondta, hogy az oroszok szentek voltak. Aztán lassan megjött az új világ igazi arca. Nagyapámat kuláknak kiáltották ki, elvitte őt a fekete autó és a családja hónapokig azt sem tudta él-e még. Anyám ettől kezdve gyűlölte a kommunistákat és félt tőlük. Aztán a sors mást dobott neki.

Apám egyszerű polgári családban nőtt fel egy vidéki városban, sváb család leszármazottjaként. Nagyapám a háború vége előtt érezte, hogy nem lesz hálás dolog német névvel élni ebben az országban, ezért az erdélyi névjegyzékeket átolvasva talált egy tiszta magyar nevet, melyet felvett. A háború befejezése, már ezen a néven találta a családot. Apám a besorozása napján döntött, nem háborúzik senki ellen. Az utolsó másfél évet nyugat európai szökéssel töltötte. Amikor megtudta, hogy vége a háborúnak, azonnal haza indult. Amikor átlépte az osztrák.magyar határt, száz métert sem ment és elfogták az oroszok és meg sem álltak vele az egyik szovjet hadifogolytáborig. Öt évet töltött kint. Még kint volt, amikor egy több hónapos késéssel megérkezett hazai újságban (talán Szabad Nép) olvasta Rákosi Mátyás beszédét, amiben azzal büszkélkedett, hogy hazahozták az utolsó magyar hadifoglyot is. Apám igazán ekkor utálta meg a kommunistákat. Aztán a sors mást dobott neki.

Anyám otthagyta a vidéket és Pestre költözött. Apám 56' után kommunista körökben forgott, nemsokára tagja volt az MSZMP-nek. És ez a két ember szerelmes lett egymásba. Nem kaptam vallásos neveltetést, de nem volt a lakás kommunista szemináriumok helyszíne sem. Tiszta baloldali gondolkodású volt a neveltetésem. Apám hiába vallotta magát kommunistának természetes volt neki, hogy anyámat tisztelve megkereszteltette a gyerekeit. Nagyon kiegyensúlyozott volt a család. Az új világban apám az MSZP-re, anyám a FIDESZ-re szavazott. Hát így élték, éltük mi az életünket.

Manapság egyre több szó esik Mindszenty József bíborosról. Persze apám nem túl nagy tisztelettel beszélt róla, anyám pedig igazi katolikusként tisztelettel. Egy valami azóta is a fülemben cseng. A forradalomról rengeteget beszéltünk otthon. Anyám forradalomnak hívta, apám azt mondta nem tudja mi volt. Anyám a paraszt gondolkodás egyszerűségével fogalmazott és alkotott véleményt. Igazi antikommunistaként mesélte el a kezdetét, a lefolyását és a végét is. Ő mondta nekem, hogy végtelen hit volt aminek köszönhető volt a kezdet. Az egymással szembeni bizalmatlanság fokozott kialakulása volt az oka, hogy a harcolók lassan elszigetelődtek. A tetőpont, pedig Mindszenty bíboros beszéde volt, ahol a a földek visszaadásáról, a lakások, házak, kastélyok csőcseléktől való megtisztításáról beszélt. Ez olyan szinten rémisztette meg az embereket, hogy a harcolóktól teljesen elfordultak. Megszűnt az az óriási tömeg háttér, ami néhány héttel előbb még megvolt. Ez halálra ítélte el a forradalmat. Anyám többször elmondta: Mindszentynek volt köszönhető a bukás. Azt mesélte, a huszonharmadikán felkelt népet semmilyen hadsereg nem tudta volna elsöpörni, csak atombombával. A Mindszenty beszéd után a tömeg csalódott lett, megijedt, elfásult. Egyre többen mentek haza, bújtak el.

Ez volt az egyetlen amiben apám és anyám teljesen egyetértettek.

Nem tudom hogyan történt hiszen én csak a forradalom után két és fél hónappal születtem meg. De anyám nekem soha nem hazudott és soha nem gyártott összeesküvés elméleteket. Ő csak egy egyszerű józan paraszt volt.

Lassan nem csak az a problémám, hogy miért kell könyörögnie Janics Natasának a kegyelmünkért, de teljesen szétesik nálam a történet. Natasának minden csinált ürügyet ki kell találnia, hogy mehessen. Pedig a sport ilyen. Számos sportolónk elindul a világba szerencsét próbálni, van akinek sikerül, van akinek nem. Ha érvényes szerződése van, és ha talál olyan befogadót, aki fizet érte, akkor akár gigantikus mennyiségű pénzek cserélhetnek a feje fölött gazdát(lsd: Dzsudzsák Balázs). Ha szerencsésebb időben indul el, akkor már semmilyen szerződés sehová nem köti, így szabadon igazolható, könnyebben talál befogadót. Van amikor sikerül az új helyén is befutni, és attól kezdve az új "tulajdonosa" határozza meg bizonyos lehetőségeit. Ennek megfelelően nem mindig tud úgy rendelkezésre állni, ahogy mi egyszerű magyar szurkolók szeretnénk(lsd: Nagy László). Egy sportoló több okból dönthet változtatás mellett. Bármi az indoka, ez az ő döntése, az ő felelőssége. Miért van, hogy mi magyarok ha velünk bánnak kettős mércével állatira megsértődünk, ha mi csináljuk, természetes és az első vérig harcolunk érte. Nagy Lacit boldogan fogadtuk vissza. Ma már nem a Barcelonában játszik, ma már nem vonatkoznak rá a Barcelona szabályai. Ma már nekünk is jó. Puskás Öcsit Nemzeti hősként fogadtuk. Megoszlanak erről a vélemények, de úgy gondolom, mindenki megérdemli a megbecsülésünket, akik ennek az országnak a tekintélyét, bármilyen formában növelik. Ki alkalmasabb erre, mint a sportoló? Egy sportolót lehet szeretni, lehet rá felnézni, lehet példaképnek tekinteni. Egy igazi sportrajongó, minden sportolóra felnéz, mindegy milyen nemzet képviselője. Mert értékelni kell a teljesítményt, azt a munkát amit egy eredmény elérése érdekében el kell végezni, azt a lemondást, amit elszenvednek annak érdekében, hogy szórakoztassanak. Hogy ezért némelyiket tisztességesen, vagy akár busásan megfizetnek? És?

Janics Natasa összesen 38 aranyérmet szerzett. 38-szor csendült fel a magyar himnusz szerte a világban, amiatt, mert az isten megáldotta egy kimagasló tehetséggel és kitartással. Nem mindenkinek szimpatikus mint ember? És akkor mi van? Az eredményeit senki nem veheti el tőle. Most haza szeretne menni. Úgy gondolom, hogy ha szerződés köti ide, akkor vagy fizessenek érte, vagy maradjon. De az mindenképpen méltatlan, hogy a közvélemény nyomásával, befolyásolásával olyan hangulatot teremtünk ellene, hogy lassan össze-vissza beszéléssel mindenféle magyarázkodásba kelljen belemennie, ahelyett, hogy csak annyit mondjon: "Köszönöm. Szép volt. Isten veletek. Sok sikert!" Nekünk meg az lenne a dolgunk, hogy ugyanilyen egyszerűen köszönjünk el: "Köszönjük. Nagyon szép volt. Isten veled. Sok sikert!" Még adhatnánk egy csokor virágot, valami szép ajándékot, amiről mindig mi jutunk eszébe. Szervezni egy jó nagy bulit amire élete végéig emlékszik, majd születésnapjára köszöntőket küldeni. A jövőben versenyeken le lehet őt győzni, de adott esetben lehet érte is szurkolni.

Kívánom ebben az ügyben a megnyugvást. Mindenki eresszen le. Natasa hozzon végleges döntést, és ne akadályozzuk meg abban, hogy saját döntés alapján boldoguljon tovább.

Hónapról-hónapra jobban élünk. Állítólag. Pedig hihetetlen rossz irányba megy az ország. Van egy család akik fontosak számomra. Kedvesek, vidámak. Két felnőtt ember, akik a legjobb korban vannak. Negyven évesek. Most már nem csak okosak, de bölcsek is. Nem csak ügyesek, de tapasztaltak is. Nem csak értenek a szakmájukhoz, de már tudják, hogy érdemes szorgalmasnak is lenni. Egy fiuk már dolgozik. Ő ha nagyon fiatal is, már éli az életét. Két általános iskolás fiuk is van. Udvarias, vidám, kedves gyerekek. Tisztelettudóak. Olyanok, mint a szüleik. A két szülőnek még húsz-huszonöt aktív évük van. A gyerekek a jövőnk zálogai. Tényleg azok. Nagyon szeretem ezt a családot. Rengeteget beszélgettünk életünkben, rengeteg élményt szereztünk egymásnak. Volt olyan dolog az életünkben, amiben száz százalékig egyetértettünk, volt amit időnként megvitattunk. Egy dologban nem értettünk soha egyet. Ez a politika volt. Ők alig várták a kormányváltást, én féltem tőle. 2010-ig olyan vállalkozást üzemeltettek, amiből sosem gazdagodtak meg, de köszönhetően szakértelmüknek és szorgalmuknak, nagyon szépen megéltek belőle. Majd eltört valami. Olcsó dolog lenne, ha azt mondanám: Tessék itt az új kormány, most már éljetek vele! Nem én ezt nem mondom. Különösképpen azért nem, mert mi barátok vagyunk, tehát nem örülünk ha a másiknak valami nem jó. Márpedig nem jó. Nem jó, mert nem tudnak megélni rendesen. Döntöttek. Néhány hónap próba után, úgy döntöttek, életük további részét Ausztriában fogják leélni. Néhány nap múlva elindulnak, és nem tudom mikor fogunk legközelebb találkozni. Igazi barátok sosem vesznek el egymás számára, de sajnos elszakadni lehet. Nos az élet elszakítja tőlem a barátaimat.

Vegyes érzéseim vannak

Irigylem őket. Nem tőlük irigylem, őket irigylem.

Irigylem a bátorságukat. Irigylem mert ha annyi idős lennék mint ők, én is bele mernék vágni. Szurkolok nekik, mert megérdemlik a sikert. Sajnálom őket, de valójában magamat sajnálom. Örülök neki, mert tudom, hogy mindig is összetartó család voltak, és amit most lépnek, ez is ezt fogja erősíteni.

El kell fogadnom. Jó utat, sok sikert kívánok!

Sajnos mindannyiunknak el kell fogadnia, hogy a fiataljainknak itt már nem sok keresni valója van. Az a nagy gond, hogy felpörgött egy olyan lendkerék, amit évek kellenek, hogy leállíthassuk, és akkor még csak a növekedési folyamat áll le. A kivándorlás most már a következő tíz évben nem fog leállni. Ezalatt milliós lesz az elhagyók létszáma. Pedig egy millió, mára több mint tíz százalék.

Ki fog ez ellen valamit tenni?

Kedves Natasa!   

Nem gyűlöllek. Nincs miért. Évekkel ezelőtt úgy döntöttél, hogy a hazád helyett Magyarországot választod sikereid kiinduló pontjának. Akkor mindenki örült, mert jöttél. Aztán évekig mindenki örült, mert a teljesítményednek köszönhetően, ha jól számoltam világversenyeken 38-szor csendült fel a Magyar Himnusz. Azt gondolom, hogy örülhetünk, hogy itt voltál. A profi sport ilyen. Ma itt, holnap ott. Senkinek nem könnyű, mégis a józan ész váltásért kiált. A szív Téged most hazaparancsolt. Azt gondolom jogod van hozzá. És mindenkinek azt javaslom értse meg a döntésedet. Mi magyarok meg tudtunk bocsátani Puskás Öcsinek aki ízig vérig magyar volt, mégis el tudott menni. Ő csak egy a sok millióból, aki elhagyta a szülőhazáját, de mindegyiknek megbocsátottunk. Miért lenne pont Veled szemben ellenérzés, amikor Te HAZAMÉSZ.

Na persze érts meg minket magyar szurkolókat is! Ma azt érzi mindenki, hogy amikor segítő kézre volt szükséged, jöttél, amikor már egyedül is boldogulsz elmész. Szerintem ez is megbocsátható, hiszen minden macska nő, és minden nő egy kicsit macska. És bizony a macska ilyen. Ha hajlandó vagy etetni, ő hajlandó hagyni, hogy megsimogasd. de ha jól lakott, tovább nincs simogatás. Tudom, hogy ezzel most magamra zúdítok jó néhány nő haragját, de hát már annyit viszek így is, hogy ez a kicsi már nem fog ledönteni a lábamról.

Szívemből azt gondolom, hogy nem csak viszel adtál is. Arra vigyázz, hogy ne beszélj butaságokat. Nagyon rosszul hangzott, amikor azt feszegetted, hogy sosem érezted itthon magadat. Bizony mi befogadtunk. Az, hogy ezt Te nem érezted, a Te hibád. Ez a nép ilyen. Kevés embert fogad be és nehezen enged el. Nehezen bocsát meg. Nem az a gond, hogy menni akarsz, csak vigyázz mit mondasz, mert ha eljátszod azt amit elnyertél sosem kapod vissza.

Natasa! Nagyon sok sikert kívánok a további pályafutásodra. Sajnálom, hogy elmész, de elfogadom a döntésedet.

Egy francia szatirikus újság folytatva jó néhány ország példáját játszik a tűzzel. A lapban Mohamed karikatúrák jelentek meg. A lap főszerkesztője arra hivatkozik, hogy nem a címlapon van, ezért akárki nem láthatja, csak az aki megveszi a lapot. A főszerkesztő azóta rendőrségi védelmet kért és kapott. Most miért fél? Akárki nem bánthatja, csak az aki olvassa a lapját. Ayrault francia miniszterelnök a következőt nyilatkozta: "Olyan országban élünk, ahol a véleménynyilvánítás szabadsága biztosított, és a karikatúrák szabadsága is". "Ha valaki tényleg sértve érzi magát és azt gondolja, hogy átlépték a jogi határokat - hiszen jogállamban élünk, és a jogállamot teljesen tiszteletben kell tartani -, akkor az a bírósághoz fordulhat".

Honnan ez a fennhéjázó cinizmus? Miért ez a pökhendiség? Miért jó mások érzéseinek gátlástalan megalázása?

Biztosan én vagyok túl értetlen, régimódi. De bizony én ezt nem értem.

Nem értem, hogy miért esik jól embereknek más szentségeibe belegyalázni.

Nem értem miért nem fogadjuk el, hogy az iszlám világnak is meg van az általuk tisztelt Isten akit nem akarnak hagyni, hogy bárki kénye-kedve szerint sértegessen, gúnyoljon.

Nem értem, hogy miért engedi meg magának a nyugat újra és újra, hogy visszataszító módon, a demokrácia félreértelmezésével takarózva, veszélybe sodorja ártatlan emberek millióit.

Persze most elkezdhetünk arról beszélgetni, hogy az iszlámhívők milyen erőszakosak, hogy mindenkit el akarnak pusztítani, akinek nem Mohamed próféta az isten. Hivatkozhatunk arra, hogy az elmúlt évtizedekben hány ártatlan ember halt meg az arab terrorizmusnak köszönhetően. Szerintem ez éppúgy mellébeszélés lenne, mint ahogy mellébeszélés az is, amikor a terroristák vallási indokokat hoznak fel tettük megmagyarázására. Tudjuk jól, hogy az iszlám sem szól arról, hogy semmisítsd meg a hitetleneket. A demokrácia sem arról szól, hogy erre hivatkozva bárkibe belerúghatok, beletaposhatok, bárkit megalázhatok. Majd' minden országban van törvény a gyűlöletbeszédre. Micsoda képmutatás az, ha ezt más ruhába öltöztetem, akkor már bárkinek a képébe vághatom. Ha a kutyaszart a nappali szőnyegére dobom, akkor is kutyaszar marad, ha papírt teszek alá. Mikor tanulja már meg a nyugati világ, hogy nem illik, nem szabad másokat lenézni, megalázni? Mikor tanulják már meg, hogy ezt nem tehetik büntetlenül? Mikor veszik már észre, hogy az egész világot (a sajátjukat is) tönkreteszik ezzel a nagyképű viselkedéssel?

Tudom ezek csak levegőbe kiáltott szavak. Nem tehetek semmit, hogy az állandó ellenségeskedést megakadályozzuk. Nem tehetek semmit az ellen, hogy vétlen áldozata legyek egy mások által kiprovokált tiltakozásnak.

Egyet tehetünk. Nem megyünk olyan helyre, ahol ez megtörténhet. Nem megyünk sehova. Még jó, hogy lebontottuk a vasfüggönyt és kinyílt a világ.

Ha én lennék a miniszterelnök, nem félnék a bukástól, mert megelégednék négy év kormányzással, aztán a nép dönt.

Ha én lennék a miniszterelnök, csak kétféle embert ismernék. Egyik segíti az ország felemelkedését, a másik akadályozza. Aki nem akadályozza, az egyben segíti.

Ha én lennék a miniszterelnök, szakembereket jelölnék minisztereknek, és előre nyilvánosságra hoznám a felkértek névsorát. Ha nem tetszik az én gondolkodásom és emiatt nem vállalja, álljon a nyilvánosság elé, és mondja, hogy nem segítek.

Ha én lennék a miniszterelnök nem érdekelnének a pártkatonák. Aki párt alapon szavaz, az hazaáruló. Annak nem a haza fontos, hanem, hogy az ő általa képviselt társaságnak legyen igaza.

Ha én lennék a miniszterelnök a múlt bűneinek kutatására, csak két forintot adnék, míg a többit a fejlődés lehetőségének a kutatása kapná.

Ha én lennék a miniszterelnök, nem az okokat keresném, hanem a lehetőségeket.

Ha én lennék a miniszterelnök, nem pénzzel tömném az embereket, hanem lehetőségekkel. Nem pénzt fizetnék a gyerekvállalásért, hanem biztonságot adnék. Ez csábítóbb lenne.

Ha én lennék a miniszterelnök, nem adókedvezményeket adnék a vállalkozásoknak, hanem piacot biztosítanék.

Ha én lennék a miniszterelnök, AKARNÉK jó kapcsolatban élni minden szomszédunkkal. A rossz szomszédság török átok.Nagyon sokba kerül.

Ha én lennék a miniszterelnök, erősíteném a kormány munkájának kontrollját, mert több szem többet lát és mindenkit a jobbítás szándéka vezet.

Ha én lennék a miniszterelnök...

Aztán megszólalt az ébresztő óra és felriadtam. Sajnáltam, mert legalább egy rövid ideig jól éreztem magamat.

Nagyon szép két hetet tud maga mögött hazánk sportot művelő és sportot kedvelő lakosai. Mint mindig, most is jó volt magyarnak lenni. Büszkék lehetünk azokra az emberekre, akik bravúrt, bravúrra halmozva fantasztikus eredményeket varázsoltak a televízióink képernyőjére, illetve annak a több ezer magyar polgárnak élőben aki pénzt nem sajnálva személyesen is jelen voltak a versenyeken. Azt gondolom, ennek az eredménynek mindenki örülhet. Gondolataim nem csak a győzteseknek szól. Egy versenyző életében nagyon fontos, hogy legyen egy fala otthon, ahol az érmei lógnak, egy polca, ahol a serlegei, egyéb díjai állnak. De a sportoló lelkében ott vannak azok a versenyek is, ahol nem győzelem született. Ilyenkor szégyellni szokták magukat. Én tisztelettel szeretném a szégyenüket átvenni. Magamra veszem helyettük ezt a súlyt. Én szégyenlem magamat azok miatt, akik otthon TV előtt kritizálják azokat a sportembereket, akik az egész fiatalságukat beáldozzák többek között azért, hogy szórakoztassanak. A királyi udvarban a bohóc jól élt, de ha a vicce nem ült, vagy sértett valakit, örült, ha csak fenékbe rugdosták. A sportolóink nem a nemzet bohócai. Így nem is érdemlik meg a fenékbe rugdosást. Nem érdemli meg Vajda Attila, hogy ennyi év és eredmény után magyarázkodnia kell. Nem érdemli meg a vízilabda válogatottunk, hogy három aranyérem után az orrukra húzzuk az ötödik helyet. Nem kell Natasának sírni a dobogó harmadik fokán. Nem kell Ungvárinak szégyellni a második helyet.

Meg kell tanulni örülni. Örülni, hogy egy sportoló olyan fantasztikus teljesítményre képes, hogy kijut az olimpiára. Örülni, hogy olyan sportolóink vannak, akik a világ bármely más sportolójával felveheti a versenyt. Megteheti ezt, hiszen 20-30 éves koráig annyit dolgozott, mint más élete végéig. Tette ezt olyan minőségben, ami egy olimpiai részvételt hozott neki. Az olimpiai érem sorsa sokszor egy-két perc alatt dől el. Nekünk nézőknek a felelőssége, hogy ne vegyük el a kedvüket egy életre, amiatt az egy-két perc miatt. Nem annullálhatjuk az egész élet munkáját egy perc, egy meccs miatt.

Szeretem a sportolóinkat. Én szeretem az olimpikonjainkat is és szeretem azokat, akik ilyen szintre sosem jutnak el. A legmélyebbre hajolok a másod-harmadosztályú sportolók előtt, a kitartásuk miatt. Azt kívánom maradjanak ilyenek örökre és örökké legyenek ilyen embereink. Egy ember nem lehet csak a sportban tisztességes, nem lehet csak ott kitartó, nem lehet csak ott megbízható, és még sorolhatnám. Nagyon sokat köszönhet az ország a sportolóinak. Köszönhetjük nekik a jövő nemzedék erejét, tisztességét és kitartását is.

Hát kérek minden fanyalgót, hogy akkor fanyalogjanak, ha a saját területükön legalább feleannyit letesznek az asztalra, mint egy sokadosztályú sportoló, nemhogy egy olimpikon.

Isten éltesse a sportolóinkat! Vigyázzunk rájuk és ne kritizáljuk a karosszékből őket.

A Mai nap olvastam, hogy a mezőgazdasági miniszterünk vérlázítónak tartja azt a viselkedést, amit a nagy áruházláncok tanúsítanak a magyar tejjel kapcsolatban.

Ez bennem elindított egy gondolatot. Azt olvastam, hogy a nagy láncok a magyar tej árának kalkulálásakor minden kalkulációs szorzót figyelembe vesznek, míg a külföldi tej esetében nem alkalmazzák a költségszorzókat. Így ugyanaz a tej, ha magyar drágább lesz. Hangsúlyozom, nem értek hozzá, nem láttam még bele ilyen árkalkulációba.

De: Ha ez így van, akkor miért van az, hogy a magyar tejet az Auchanban 169,- Ft-ért kapom meg, míg a CBA-ban 265,- Ft-ért? Ha a fent levezetett kalkuláció igaz, akkor a CBA mekkora haszonkulccsal dolgozik? Ha a fenti kalkuláció igaz, akkor a CBA miért tudja ugyanannyiért adni a külföldi UHT tejet, mint a Tesco? Bennem inkább az a kérdés fogalmazódik meg, hogy miért van az, hogy a magyar mezőgazdasági termékek minden fronton lényegesen drágábbak, mint a külföldiek? Ha itt gazemberek a nagy láncok, akkor miért kapom meg Szlovákiában is ugyanannyiért a szlovák tejet, mint itthon? De miért igaz ez Ausztriára is. Tényleg egy világszintű mezőgazdasági összeesküvés van Magyarország ellen? A Tesco tényleg lemond a hasznáról a világ összes országában, csak, hogy a magyar tejipart tönkretegye? Miért olcsóbb a külföldi sajt, a külföldi tej, a külföldi krumpli, a külföldről származó liszt, és még folytathatnánk. Miért? Az, hogy a kereskedelem csúnyán felveri az induló, termelői árat, az tény. Nem a multik, hanem a kereskedelem. Hiszen, ha bemész egy kis boltba, mindent drágábban kapsz, mint a multiban, aztán még a haszna is kisebb. De ha külföldön bármilyen élelmiszert el tudnak adni olcsóbban mint nálunk, nem lehet, hogy a magyar termelési és kereskedelmi viszonyokat, folyamatokat kellene megvizsgálni? Tudom, mindig egyszerűbb felelőst keresni és megtalálni idegenben, mint saját magammal szembe nézni, de számomra rendkívül unalmas már, hogy mindenki hülye, csak mi nem, mindenkinél jobban csinálunk mindent, aztán még sincs annyi pénze az embereknek, hogy magyar terméket vásároljanak. A külföldi itthon is olcsóbb és külföldön is.

Ideje volna önvizsgálatot tartani a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban működő cégeknek.   

Beszélgetésbe elegyedtem egy nagyon kedves erdélyi magyar cigány fiúval. Büszke öntudattal vette fel a magyar állampolgárságot is. Hosszú évek óta Magyarországon dolgozik, mint építőipari szakmunkás. Nemrég kihozta a kedvesét is. Boldogságukra felesége teherbe esett. Azonnal neki indultak az útjuknak, orvost kerestek. Hamar lehűtötték őket. A felesége még nem magyar állampolgár, így nem jár neki a terhes ellátás. Az egészségpénztárnál azt tanácsolták nekik, hogy keressenek egy vállalkozást, aki visszamenőleg fél évre felveszi dolgozni. Magára véve ennek a törvénytelenségnek minden ódiumát, fél év járulékát pótlólag fizessék be. Ebben az esetben megkaphatja az ellátást, egyébként csak 300 ezer forint befizetés mellet szülhet Magyarországon. Mindemellett, hiába születik itt, hiába magyar apja, anyja, hiába magyar állampolgár az apja, a gyereket a szállíthatóság pillanatában, lehetőleg három nap múlva "haza" kell vinni Romániába, hogy anyakönyvezhessék. Majd ezután folyamodhatnak a kettős állampolgárságért.

Konklúzióként a következőket mondta:

- Ma Magyarországon annyi pénzt tudunk keresni, hogy ne éhezzünk. Ennyit otthon is keresünk. Nem születhet meg itt a gyerekem, nem lehet magyar állampolgár. Amit mi kaptunk kettős állampolgárságot, azt is feldughatják maguknak, csak azért kellettünk, hogy parádézzanak velünk. El kezdem intézni a dolgaimat és szépen hazamegyek. Ezt már másnak is elmondtam. Azt a választ kaptam, hogy hálátlan vagyok. Nem várok hálát és szerintem nem is tartozom senkinek. Végeztem a munkámat és fizetést kaptam érte. Meg kaptam ingyen az állampolgárságot, de amikor gyökeret is verhetnék, azt mondják, vigyem a gyerekemet Romániába, aztán majd visszahozhatom. És ha nem? Nagyon sok barátom van már itt, de mégis hazamegyek, mert itt nem kellek senkinek.

Nem akarok politikai állásfoglalást tenni, sőt a fiú döntését sem szeretném minősíteni. Én csak el szeretném juttatni többekhez ezt a történetet. Hátha van olyan, aki el gondolkodik rajta. 

Érdekes tanulmánnyá vált a Csillag születik című tehetségkutató műsor. A zsűri tagok lassan külön versenyt rendeznek kritikából és pontozásból. Ennek oka Puzsér Róbertnek a teljesen érthetetlenül agresszív, mindenkivel elégedetlen, csakazértis rosszat tenni akaró, dacos gyerek viselkedése, amely ugyanilyen dacot vált ki a többiekből. Ez eddig akár jó pofa is lehetne, ha nem, mellesleg tehetséges, egy kivétellel gyerekekből álló versenyzők bőrére menne ki a játék, Puzsér Róbert kicsinyes játéka. Én sajnos nem tudom megérteni az ilyen fajta viselkedést, mert én sosem tudnék így tenni ekkora stressz alatt álló fiatalokkal. Nem ismerem Puzsér Róbert magánéletét, nem is szeretném megismerni, de biztosan találnánk gyerekkorától mostanáig néhány olyan pontot, eseményt, ami alapján eredendően alkalmatlan ilyen feladat ellátására. Nem az a baj, hogy valaki alkalmatlan arra, hogy egy fiatalt vizsgáztasson bármiből, a gond az, hogy valaki mégis megbízza ezzel, komoly pénzt fizet neki érte, és túl mindenen saját magának nincsen annyi önkritikája, hogy ezt ne vállalja el. Puzsér Róbert azt az amerikanizált idióta gondolkodást tette magáévá, miszerint ha fel akarok építeni valakit, akkor előbb a sárba tiprom. Ez egy baromság még akkor is, ha van rá pozitív példa. Puzsér Róbert megaláz gyereket, fiatalt és felnőttet egyaránt. Ez azt jelenti, hogy nem használ kettős mércét. Ezzel együtt engedtessék meg nekem, hogy ne tiszteljem ezért a magas erkölcsi szintről tanúbizonyságot tévő cselekedetért. Ettől még belegyaláz a lelkébe olyan fiatalembereknek, akik a gyerekeim is lehetnének, vagy Mészáros János Elek esetében a testvérem.

Nagyon örülök, hogy nekem ehhez a dologhoz nincs közöm, mert nagyon szenvednék, attól a dilemmától, hogy kinek fájna jobban, ha lekevernék Puzsér Úrnak két nagy pofont. Így, hogy nincs közöm hozzá, nem is kell megtennem, de ha a gyerekemmel viselkedne így legalábbis kötelességem lenne elgondolkodni rajta.

Március 15. Gyerekkorom óta egy gyönyörű, felemelő ünnep. Én a kommunista rendszerben nőttem fel. Volt abban jó rossz mindenkinek. Az iskolában egy igazán szép ünnepünk volt. A Március 15. Aznap mindenki szépen felöltözött, sötét nadrágba, szoknyába és fehér ingbe, blúzba. Mindenki felkötötte a kisdobos, vagy úttörő nyakkendőjét és kokárdát tűzött a mellére. Aznap mindig szép Petőfi, Arany verseket szavaltunk, a hősökre emlékeztünk. Senki nem beszélt szocializmusról, nem volt szó kommunistákról és ellenségeikről. Csak a szabadságharc volt a téma. Örültünk, hogy van a történelmünkben olyan pont, ami összefog bennünket, magyarokat. Sajnos már akkor is belekeveredett a napi politika, amit akkor szigorúan büntettek. Ennek volt rendszerint áldozata, Orbán Viktor, Demszky Gábor, Tamás Gáspár Miklós, vagy Deutsch Tamás, és még sokan mások. Akkor érthető volt, hogy a forradalomra emlékezve előkerült a magyar szabadság ügyének másik, napi vetülete is. Aztán eljött a várva várt rendszerváltás, melynek eredménye képen végre szabadon ünnepelhetnénk közösen ugyanazt az eseményt. Végre nem kell a szabadságról suttogva beszélni, végre nem tiltott olyan felvonuláson részt venni, amit nem az állam szervezett. Végre újra lehetne szép az ünnep. Kár, hogy az én életemben sohasem volt ilyen csúnya. Nem csak az idei tavaszról beszélek. Ez így van több mint húsz éve. Minden politikai erő kihasználja az alkalmat, hogy belerúgjon honfitársaiba, meggyalázva azt az emléket, ami pont a magyar összefogásról szólt. A politikusaink azt gondolják jót tesznek. Pedig ez messze nincs így. Az ő stílusuk, az ő "ünnepi" szándékaik áttételeződnek híveikre és ahelyett, hogy egy napra összeborulhatnánk még mélyebbre vágják a sebet a szétszakított nép testén. És ez így megy évtizedek óta. Nem hallottam politikust, aki Petőfiről, Táncsicsról, Bem Apóról beszélt volna. Mindenki elmondja, hogy a másik oldal népnyúzó, antidemokrata, szemkilövető, fasiszta, stb... Arról senki nem beszél, hogy ugyanolyan magyar a másik, mint azok akiknek köszönhetően volna mit ünnepelni Március 15.-én. Mindannyian magyarok vagyunk, de ezt a politika nem akarja. Hiszen azzal lehet a legjobban érvelni, hogy a másik hazaáruló, hitszegő, magyar ellenes.

Boldogan beszélgetnék olyan emberekkel, akik több politikai oldalról érkeznek, egy asztalhoz ülnek és egy pohár bor mellett arról beszélnek, ki tud többet a magyar szabadságharcról.

Nem adom fel!

Érdekesek vagyunk mi Magyarok. Biztosan sokan felkapják a fejüket, és ha nagyon akarnak még fognak is az írásomban kivetni valót találni. Nem akarom a magyar embert szidni, hiszen én is az vagyok. De akár lehetek kritikus, hiszen magammal szemben bármit megengedhetek.

Érdekesek vagyunk mi Magyarok. Mindig rendkívül szorgalmasaknak tartottuk magunkat. És ez így is volt. Azt mondta mindenki, ha a magyart megfizeted, bármilyen teljesítményre képes. És ez így is volt. Ma ez már nem ennyire egyértelmű. Ipari szinten foglalkozunk adócsalással, munkakerüléssel, és egyre többször hallani:”utálom a munkahelyemet”. Ez régen nem volt divat. Ma már a lojális munkatársak vannak kisebbségben.

Érdekesek vagyunk mi Magyarok. Irigyen tekintünk a fejlett nyugati országokra, de nem vagyunk hajlandók másolni őket. Nem mindent kellene, hiszen hol maradna akkor a saját arcunk. De a módszerek másolhatók, csak a szándék hiányzik. A BKV a tönk szélén áll. Lassan egy éve állnak megvásárolt használt, de kiváló állapotban lévő trolibuszok a telepükön, mert a hatóság nem tudja eldönteni, hogy kötött pályás, vagy gumikerekű jármű. Az, hogy nem volt a vásárlás pillanatában rögzítve, hogyan kell eljárni, az egy dolog, de közel egy évig döntésképtelenül, bénultan ülni az ügy felett, nyugaton példa nélküli.

Érdekesek vagyunk mi magyarok. Bő húsz évvel ezelőtt alig vártuk, hogy megszabaduljunk a szocializmus dogmáitól, megszabaduljunk a korlátainktól és megszabaduljunk az akkor még hitt ellenségektől. Ehhez képest, soha ilyen széthúzás nem volt ebben az országban. Nem az a baj, hogy politikai pártok vezetői, képviselői köpködnek egymásra, hiszen nekik ez a dolguk. Másképpen nem tudnak megmaradni a hatalomban, csak ha bebizonyítják, hogy ők jobban csinálnak valamit, mint a másik. Ha úgy van, ha nem. A baj az, hogy a nép is eszi ezt a stílust és hajlandó birokra menni az istenített vezetőkért. Barátok, szomszédok, munkatársak néznek ferdén egymásra. Mindenki sandán vizslatja a másikat, vajon melyik pártra szavazott, mert ha másikra, akkor azzal többet nem állnak szóba.

Érdekesek vagyunk mi Magyarok. Régi mondás, hogy Magyarországon mindenki ért a politikához és a focihoz. Bizony ezen kívül minden egyébhez is. Mi magyarok meg vagyunk győződve, hogy mindent a legjobban és mindenből a legjobbat csináljuk. Az, hogy nem tudjuk utána eladni, az nemzetközi összeesküvés eredménye. Abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a mi borunk a legjobb a világon, de a franciák nem engedik be a piacra. Nagyon jó amit mi csinálunk, de ha a legjobb lenne, akkor Magyarországon milliárdos szőlészek, borászok, mezőgazdászok, ipari termelők lennének. Ehhez képest folyamatosan csökken a termelés és a fogyasztás is. Talán érdemes volna szétnézni, hogyan csinálják a nálunk eredményesebbek. De az önérzetünk ezt nem engedi.

Szeretek magyar lenni. Ez az egyik legszebb a világon. Kár, hogy néha olyan gyerekesen viselkedünk, hogy ettől nem is várható a jólét. Szeretnénk olyan szépen, tisztán élni, mint az osztrákok, csak ne kelljen takarítani. Szeretnénk annyi nyugdíjat kapni, mint a németek, csak ne kelljen félretenni. Szeretnénk olyan szociális hálót, mint a kanadaiak, csak ne kelljen adót fizetni. Szeretnénk mindent jól csinálni, csak ne úgy mint mások. Japán a háború után egy lepukkadt, meggyalázott, csóró ország volt. Aztán elkezdtek úgy csinálni, mint mások. Ma már mások szeretnék úgy csinálni, mint ők. Kína az ő példájukat követi. Koppint másokat, közben nem adja a saját arcát. Az eredmény, irigylésre méltó.

Csak egyszer végre ne csak az irigység maradjon nekünk!

A közelmúltban vonattal utaztam. Egyik budapesti pályaudvarról indultam. A programom úgy hozta, hogy fél órával az indulás előtt már kint voltam. Leültem egy padra és elővettem olvasni valót. Nemsokára mellém telepedett egy hajléktalan férfi. Piszkos, elhasznált ruhában, borotválatlanul, elhasznált szagokat terjesztve maga körül. Szakadt vállra akasztható táska volt nála. Miután leült elővett táskájából egy műanyagflakonos Cserszegi fűszerest. Már csak félig volt. Meghúzta, piszkos kabátja ujjába beletörölte a száját, visszazárta az üveget, és berakta a táskájába. Testtartásán látszott, hogy beszélgetni szeretne. Én nem voltam meggyőződve, hogy ez lesz életem legszórakoztatóbb fél órája. Néhány percet még várt, majd megtörte a csöndet.

- Hová utazik főnök?

- Gödöllőre.- válaszoltam.

- Hát az itt van a szomszédban.

- Hál' Istennek. Legalább hamar haza érek.

- Mivel foglalkozik?-kérdezte.

- Pénzügyekkel.

- Az hülyeség! Dolgozni kell, nem ilyen szarságokkal foglalkozni. Én nagyon sokat dolgoztam életemben.

Tudtam, hogy innen vége az olvasásnak, így betettem a könyvembe a papírdarabot amivel jeleztem hol tartok. Behajtottam és beraktam a táskámba. Gondoltam lesz ami lesz, beszélgessünk.

- Maga mit dolgozott?

- Katona tiszt voltam. Főhadnagy.

- És mi történt? Hogy került az utcára?

- A hetvenes évektől voltam katona. Szerettem csinálni. Elég fegyelmezett voltam hozzá és elég paraszt, hogy a feletteseim is szeressenek. Elvégeztem egy főiskolát és szép lassan elindultam felfelé a ranglétrán. Bár rangom nem volt magas, a beosztásaimra mindig büszke volta. Időközben otthon hármas ikreink születtek. Teltek az évek és egyre inkább egyértelmű volt, hogy ebből a fizetésből nem fogom tudni a családot eltartani. Saját kérésre leszereltem. Még nem voltam nyugdíjas korú így azt nem kapok. Elmentem Németországba dolgozni. Még a honvédség segítségével kaptunk öröklakást. Itt éltünk. Időközben örököltünk két lakást. Képzelje el, az egyik egy 160 négyzetméteres lakás volt a Petőfi Sándor utcában. Németországban évekig dolgoztam. Nagyon jól kerestem, de a családdal megromlott a viszony. Feleségem nem tudta viselni, hogy nem vagyok itthon. Hiába volt a sok pénz amit hazaküldtem. Ezekből a pénzekből évek alatt vettünk még két kisebb lakást. A feleségem hisztizése miatt elkezdtem intézni a munkám felszámolását. Nem akartam otthagyni semmilyen elhozható pénzt, ezért ez nem egyik napról a másikra ment. Majd egy év volt mire hazaértem. Amikor hazamentem és becsöngettem a lakásunkba, egy idegen nyitott ajtót. Be sem engedett, az ajtóban tudtam meg, hogy kb fél éve lakik itt, miután megvette a lakást. A következő napokban kiderült, hogy a feleségem az összes lakást eladta. Olyan rohamot kaptam, hogy három hónapig kómában voltam tőle. Felébredésem után még egy ideig a kórházi ágyat nyomtam. Aztán kiengedtek. Azóta az utcán élek, nincs hová hazamennem. A feleségemet nem is tudom hol van, a gyerekeim meg nem állnak szóba velem.

- Nem próbált kimenni újra Németországba?

- Próbált már maga az utcán élni? Nekem ez teljes kudarc. Innen nincs felállás, csak túlélés. Csak az a baj, hogy kurva éhes vagyok és szomjas. Alig várom, hogy bemehessek a szállásra. Ott legalább kapunk egy kis meleg levest meg tudok inni is. A bortól nem múlik a szomjúság az nem a gyomromnak kell, hanem a fejemnek. Tompít. Így könnyebb. Ma már megittam három litert. Így valahogy túlélem. Úgy sem tart sokáig.

Azt vettem észre, már nem zavarnak sem a szagok, sem a látvány, sem a kosz. Iszonyatosan szégyelltem magamat. Szégyelltem magamat, mert a zsebemben néhány forint volt, így egy szendvicsre sem tudtam meghívni. Micsoda különbség így üres zsebbel lenni, mint ahogy ő volt. Engem várt a meleg lakásom, a feleségem, a kutyám.

Az élet nagyon szép, és azt gondolom mindenkinek örülnie kellene a saját értékeinek. Ne akarjunk mindig többet. Azért imádkozzunk, hogy ne veszítsük el ami van. Mert az már sosem jön vissza.

Tegnap volt egy éve, hogy két fiatal lány meghalt a West-Balkán rendezvényén kitört pánikban. Biztosan meghökkennek majd, amikor azt írom, hogy a két szerencsétlenül járt lány halálára szükség volt. Ők egy kicsit hősök. Talán nekik köszönhetjük azt, hogy végre többen felkapták a fejüket, hogy ma a diszkókban időzített bomba ketyeg és csak idő kérdése, hogy mikor, és csak szerencse kérdése, hogy mekkorát robban. Két újabb fiatalnak kellett meghalnia ahhoz, hogy felébredjenek a hatóságok, a szülők és magukba szálljanak a meggondolatlanul, csak a bevételt hajszoló rendezvényszervezők is. Továbbá magukba kell szállnia maguknak a fiataloknak is, akik meggondolatlanul, néhány jó óra reményében betolongtak ezekre az eseményekre. Nem gondoltak arra milyen veszély fenyegeti őket, és az sem érdekelte őket, hogy valójában minősíthetetlenül rosszul szórakoznak. A rossz szórakozás is lehet buli, lehet kaland. Igen, de a kaland mindig veszélyes. Ez itt is bebizonyosodott. És még nagyon sok helyen bebizonyosodhatott volna, ha a Isten nem itt, hanem máshol érvényesítette volna figyelmeztető szándékát. Meg kell, hogy mondjam én nem értem a mai fiatalság szórakozási szokásait. Na persze ez korosztályi probléma. Az én szüleim sem értették a miénket. Ez eddig akár természetes is lehetne. A gondom nem az, hogy miért szórakoznak ma másképpen, miért hallgatnak más zenét, miért táncolnak máshogy. A gondom az, hogy miért éjszakai kaland egy diszkó, a gondom az, hogy öntik magukba az alkoholt mérték nélkül a fiatalok, a gondom az, hogy nem értem mit keresnek a diszkókban éjszaka fiatalkorúak. Ezek a problémák nem korosztályi különbségek, hanem a józan ember és a meggondolatlan ember gondolkodása közötti különbség. Miért mehetnek el éjszaka bulizni, felügyelhetetlen kalandokba belevágni tinédzserek, gyerekek? Miért engedik be őket a diszkókba? Ha már beengedték őket miért ihatják részegre magukat? A mi korosztályunk is járt diszkóba, hiszen ez nem mai találmány. Ezek a programok 22 és 24 óra között véget értek. Ha berúgtam mint az árvaszamár, akkor kiraktak. Ha még randalíroztam is, oda többet be sem tehettem a lábamat. Alapvetően rend volt. Legalább is relatíve. Nem örültünk volna ha illedelmesen kellett volna a széken ülni és kólázni. Nem is kellett. De voltak határok, amit betartottunk és betartattak velünk. Az írás elején azt írtam újabb haláleseteknek kellett bekövetkeznie. Ne felejtsük el azokat a fiatalokat, akik az elmúlt évek alatt diszkóbalesetben haltak meg. Ezek a balesetek is visszavezethetők a "modern" diszkógondolkodásra. Tudom, hogy jobb whisky mellett szórakozni, mint ásványvízzel. De talán a rendőrség is jobban figyelhetne a diszkók elől elinduló autók vezetőire. Talán a diszkóba autózó fiatalok szülei is jobban odafigyelhetnének a gyerekeikre. Talán az egész társadalom figyelhetne a jelenségre. Nem lehet száz százalékig kiszűrni a baleset lehetőségét, de odafigyeléssel csökkenteni lehet. Mi sem bizonyítja jobban mint a két fiatal halála óta eltelt idő statisztikája.

Jó ha a politika odafigyel a demográfiai folyamatokra, de talán arra is oda lehetne figyelni jobban, hogy a diszkókra olyan helyen adok ki engedélyt, ahonnan autó nélkül is haza lehet jutni, ha olyan helynek adnak engedélyt, akik képesek kiszűrni a fiatalkorúakat, a renitenskedőket, ezzel megóvni jó néhány gyerek életét.

Jó lenne, ha a szülők végre elhinnék, hogy nem elég autót adni a gyerek feneke alá, vagy egy pontos órát a kezére csatolni, nem elég a szájába rágni, hogy másnap is van nap, haza kellene jönni, ellenőrizni kellene hová megy és esetlegesen megtiltani neki.

Érdemes tenni a fiatalokért, sajnos látjuk, hogy a jövő nemzedéke egyre nagyobb kincs. Vigyázni kell rájuk.

A FIDESZ kormányt dicsérő szimpátia tüntetést szervez. Én megértem. Igazuk van, hiszen az elmúlt hónapokban elég komoly támadássorozat érte a kormány munkáját. Megértem őket, mert ha ez a folyamat így megy tovább, akkor két év múlva a választásokon majdnem biztos a bukásuk.

De mi ez az egész? Szimpátia tüntetés, unszimpátia tüntetés? Szerintem ez az egész így röhejes. Ma egy felháborító és kiábrándító kiszavazóshowban vagyunk. Mintha egy nagy tévéműsor nézői lennénk. Kérem ez a VALÓ VILÁG! A villában Viktor, Feri, Gábor, Zsolt, Attila és András még ellenállhatatlanul küzd a nézők szimpátiájáért. Viktort egyszer már kiszavazták, de a nézők kérésére visszaengedték a villába. Ferit kiszavazták, de tekintettel kommunikációs képességeire a kiszavazóshow-k és az afterpartyk műsorvezetését rábízták. Gábor, Attila, Zsolt és András új a játékban. Még azt hiszik hogy nyerhetnek. Ezért harcolnak. Gábor már a beszavazásnál megígérte, hogy aki neki nem tetszik, egyszerűen kirugdossa a házból. Ezért bizony el is követ mindent. Ha kell katonákat gyűjt maga köré és megfenyeget mindenkit, akit nem Gábornak hívnak. András azt gondolta, hogy szelíd gondolkodásával majd új színt visz a villába. Hát nem sikerült neki. Ezt mára ő is belátta és elkezdett hátrálni. Ma még nem tudjuk, hogy milyen taktikára vált. Talán a riportszobában sírva fogja meggyónni eddigi tévedéseit, de az is lehet, hogy bekeményít és megpróbálja felvenni a harcot Gáborral. Attila eddig kiegyensúlyozottan küzdött. Különösebb szimpátiát nem is ért el, de az sikerült, hogy eddig senki nem kötött bele. Feri mindent megpróbál besöpörni. Kemény, határozott. Mély meggyőződése, hogy ha egyszer már ki is szavazták, még egyszer ez nem történhet meg. A következő időszakot megnyeri. Ezért új barátokat keresett, szerényebb, de határozottabb stílust vett fel mint korábban. A csapatból Zsolt a legtaktikusabb. Szép csöndben megbújik Viktor háta mögött. A kamerák már olyat is rögzítettek, hogy amikor a zöld kendőt a kezére akarták tenni, akkor is Viktor kezét emelte fel. Viktor talán a legkiszámíthatatlanabb figurája a társaságnak. Időnként aggodalmas, máskor bárkit lekokiz, sallereket osztogat. Mindent elkövet a győzelemért. Hívei tüntetést is szerveznek neki. Ezzel együtt érzi, hogy nem áll jól a szénája. Ezért szinte naponta mást mond. Senki nem tudja mi történhet körülötte a következő pillanatban.

Közben mi nézők csak kapkodjuk a fejünket, forgatjuk a szemünket és ölre megyünk azokért akik szimpatikusak nekünk. Kár, hogy egyre többen nem tudjuk fizetni az áramot, a kábeltévét, így fogalmunk sem lesz a végén, hogy ki nyer, mert addigra, vagy éhen haltunk, vagy megöltük egymást.

Egyszer még fiatal koromban éjszaka a városban gyalogszerrel tartottam hazafelé. Mikor egy kocsma előtt haladtam elém lépett két tagbaszakadt úriember, akik a pénzemet követelték. Én nem vesztettem el a hidegvéremet, és azt mondtam:

- Fiúk! Most verekedni akartok velem? Ennek ugye nem sok értelme van az erőviszonyokat nézve. Ráadásul kb három sörre való pénz van nálam. Hagyjuk az egészet a fenébe, és én meghívlak titeket egy-egy sörre.

Elfogadták a meghívásomat. A végén nem lettem megverve, ittam egy sört, ha nem is túl épületes, de egy beszélgetésben volt részem, lett két új ismerősöm és nem utolsó sorban megmaradt az a pénzem, amit elvettek volna, ha kiforgatják a zsebeimet. Ez akármilyen hihetetlen, politika volt. Nem emberkedtem nálam sokkal erősebbekkel, megvédtem a testi épségemet, az érdekeimet, a pénzemet és végül egy esetleges hasonló helyzet előfordulásakor támogatókat szereztem.

Kormányunk mára elment odáig, hogy már csak egy alternatíva maradt. Ide a pénzed és nem kapsz két nagy pofont, ha befogod a szádat!

Ez egy hibás politika eredménye. Az ország politikai vezetőinek nem az a dolga, hogy tekintélyt próbáljanak kiharcolni, nálunk sokkal erősebbekkel szemben, hanem az, hogy védjék meg ország lakosságának testi épségét, anyagi biztonságát, az ország vagyonát és támogatókat gyűjtsön maga köré egy esetlegesen valósan bekövetkező támadás esetére. Ha nem lenne a vezetés ilyen megosztó, akkor a munkájához még belső támogatást is kaphatna. Ha nem lenne a kormányunk ilyen fafejű, akkor a nagyhatalmak elfogadnák a barátságunkat. Ha nem lenne a magyar politikus ilyen gőgös akkor egy vitában nekünk adnának igazat. Gondoljunk csak bele, az elmúlt években hányszor kértük Európa segítségét Szlovákiával folytatott vitáinkban? És hányszor kaptunk segítséget? Duna elterelés, nyelvtörvény, állampolgársági törvény... Ehhez képest náluk már Euro van, nem csúszott ki alóluk a talaj a válság miatt sem, a befektetők nem minket, hanem őket választják. Azt meg ki ne találja nekem senki, hogy Szlovákia fontosabb Európának mint Magyarország! Fele akkora ország sokkal rosszabb adottságokkal. Ja, de jobb politikusokkal. Ők csak velünk vesznek össze. Mert tudják a magyart lehet provokálni. Cserébe bármilyen marhaságra képes.

Nagyon itt az ideje, hogy lezárjunk egy korszakot, és végre a valós érdekeinket tekintsük célnak és ne a nem létező, nem megszerezhető és egyébként teljesen felesleges tekintélyünket hajszoljuk. Én tudok egy országot, akik kisebbek nálunk, ugyanitt vannak mint mi, kicsit még rokonok is. A hitelminősítők őket most is felfelé minősítik. Mitől okosabbak az osztrákok mint mi?

Így az év utolsó napjaiban nagyon sokszor hallottam: "Boldogabb új évet kívánok!", vagy: "Minden jóból többet kívánok!". Ez akár jó is lehetne, hiszen azt sugallja, hogy vesszen el minden ami rossz és a jóból legyen több. Azt mondják az ember állandó elégedetlensége viszi előre a világot. Én ma már nem vagyok biztos benne, hogy ez az állandó elégedetlenség csak jót hoz.

Ha belegondolunk az állandó többet akarás vezetett a gazdasági válságokhoz. Ez vezetett a háborúkhoz, a forradalmakhoz, ellenforradalmakhoz. Innen ered a diktatúra, az elnyomás. Ezért nem szülnek a fiatalok gyerekeket. És ez az oka a huszadik és a huszonegyedik (és még ki tudja hány) század egyik legproblémásabb betegségének is. Ez a depresszió. Az életünk hihetetlenül felgyorsult. Egyszerűen ép ésszel nem követhető a tempó. De a szívünkben követni szeretnénk. Ez azt eredményezi, hogy kevés kivétellel az emberek elégedetlenek, de ami ennél sokkal rosszabb sikertelennek érzik magukat. Nem tudják elérni megálmodott céljaikat például a fiatal orvosok. Ezért elmennének más országba, ahol többet fizetnének a munkájukért. Nem értek velük egyet, de nem tudom elítélni sem őket. Hiszen csak meg vannak fertőzve ugyanazzal a vírussal, mint mindenki más. JOBBAT! TÖBBET! A vállalkozások minden évben többet akarnak elérni, mint az előző évben. CSAK ez a siker az érték. Ami van, év végére elértéktelenedik. Ha csak arra vagy képes, amire tavaly, akkor kevés vagy! Miért nem érték a VAN?

Persze tudom, fontos a haladás, de el kell gondolkodni az állandó erőszakos fejlődés, előre lépés pozitív és romboló hatásáról egyaránt. A földnek, a flórának és a faunának, az emberiségnek is szüksége lenne egy szusszanásra, hogy jöjjenek el a mi életünkben is egyszer már, azok a boldog békeidők.

Előre leszögezném: én egy közgazdaságilag és politikailag egyaránt képzetlen, buta ember vagyok. Egy egyszerű állampolgár, aki mit sem ért a világ folyásából, csak néz egyszerű arcával és rácsodálkozik mindenre, mert nem tudja miért forog a föld. Nem tudok nagyban gondolkodni, ezért bizonyára nem lennék jó országvezető.

Amikor vásárolni megyek, mindig megkeresem a számomra legjobb megoldást. A legjobb terméket, vagy a legjobb szolgáltatást a legjobb áron. Ez így természetes. de ha valami csak egy helyen kapható, akkor kénytelen vagyok megbékélni a kínálattal és annak árával.

Volt az életemben már olyan helyzet, hogy nem kellett hitel, de én mégis vettem fel. Ilyenkor elmentem az összes bankhoz és alkudoztam, kerestem a számomra legjobb megoldást. Volt olyan, hogy kellett a hitel. Ekkor már szűkebbek voltak a lehetőségeim. Ebből válogattam és kiválasztottam a legkevesebb feltételt rám kényszerítő bankot. Nagy különbségek nem voltak. Mondhattam volna, hogy "nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát!", de akkor még most sem vettem volna meg azt amit a hitelből szerettem volna.

Na ezt nem értem a kormányunkban. Teljes mellszélességgel kiáll az érdekeink mellett. Ezt köszönjük. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire fontosak a mi érdekeink, miért nem kérdezik meg, hogy mik azok? Mert az biztosan nem érdekem, hogy a devizahitelemet minden hónapban tízezrekkel drágábban törlesszem, mint amennyiért egyébként lehetne. Az biztos, nem érdekem, hogy az üzemanyagokat minden tankolásnál többszáz forinttal többé kapjam, mint amennyiért lehetne. Az biztos, nem érdekem, hogy a üzemanyagok ilyen mértékű drágulása miatt mindent drágábban kapjak. Az biztos, nem érdekem, hogy az önkormányzatok az árfolyamveszteség miatt menjenek csődbe. És még sorolhatnám mennyi minden nem érdekem, ami a devizánk árfolyamának csökkenéséhez fűződik. Amikor bejelentették az IMF-fel történő hiteltárgyalások megkezdését a forint azonnal erősödni kezdett. Amikor a küldöttség hazament azonnal megfordult a tendencia. A svájci frank december 7.-én 240,- Ft alatt is járt. Ma ez 256,- Ft. Ez néhány nap alatt közel 7%. Az Euro 7.-én 299,- Ft alatt is volt. Ma ez 311,- Ft. A csökkenés 4%. Ez óriási veszteséget okoz magánembernek, cégeknek, önkormányzatnak, államnak egyaránt. Sajnos abban a helyzetben vagyunk amikor hitelre van szükségünk. Elfogadható áron csak egy bank ad pénzt. Ez az IMF. A jobb kamathoz szigorúbb feltételek járnak. Lehetne könnyebb feltétel, de az nagyobb költséget jelent. Ilyenünk már van.

Kormányunk, miniszterelnökünk csak a saját kedvére politizál, az ország érdekei a háttérben maradnak. A forint árfolyamának alakulása és annak a következményei nem érdeklik. Egy játéknak, kísérletezésnek az alanyai vagyunk. Ez most már egyértelműen látszik. Pedig az embereken való kísérletezést csak nagyon szigorú szabályok között engedélyezik. Velünk mégis megtehetik.