Jó nekünk!

Egész életemben meg voltam győződve róla, hogy depresszió nincsen, csak hiszti.

Ez az öntelt, gondolkodás elkísért egész életemben, amikor azt hittem az életemet én irányítom, és figyelemmel kísérem minden pillanatát. Úgy gondoltam én döntöm el mikor és mi történjen. Szerettem és szerettek, mindig igazat mondtam és igazat kaptam. Legalábbis ezt gondoltam. Láttam, ahogyan a gyerekeim felnőnek, elindulnak az életben és büszke voltam, mert nekem köszönhették mindezt. Ezt láttam, mert ezt akartam látni.

Ma már nem tudom mit tettem én és mi volt amiben csak sodródtam. Már nem vagyok biztos, hogy jó apa voltam. Nem tudom jó férj voltam e. Most már tudom, hogy az élet előttem járt én csak követtem. Amíg isten jó úton vezetett, addig jó helyen jártam. Akkor értem vak vágányra először, amikor elkezdtem én irányítani. Sajnos ebből is látszik, hogy semmi közöm nem volt az addigiakhoz. Egyszer csak elkezdtem tévedni, hibázni. Már nem tudom mikor hazudtak nekem és mikor hazudtam én. Ma már nem tudom ki szeretett és ki volt aki csak mellettem volt, amíg érdemes volt. Ma már nem tudom kit szerettem igazán én. A minap az jutott eszembe, hogy már nincsenek is barátaim. 

Azt tudom, hogy ma senki sem tud, talán nem is akar segíteni, de nem is kérem senkitől. Sosem kértem semmit, ami fontos volt, erre én sosem voltam képes. Ma már csak fohászkodom, imádkozom. Ez sem old meg semmit, de legalább jó érzés. Nem tudom mit akarok, nem tudom mikor, nem tudom hol és nem tudom kivel. Talán nem akarok semmit.

Ma úgy érzem ebből az állapotból már sosem fogok felállni. Nagyon sok erőre van szükségem. Ma már tudom, hogy van depresszió.