Jó nekünk!

Szeptember 30.-án egyszer már megemlékeztem Mózes Péterről, mindenki Pipijéről. Amikor megtudtam, hogy elment, hirtelen felindulásból írtam le soraimat. Akkor az helyén volt hiszen amit azonnal ír az ember, az őszinte. Aztán a technika ördöge, vagy egy isteni megoldás eltüntette a bejegyzést. Először újra be szerettem volna írni, de meggondoltam magamat, és meghagytam a bejegyzést csak címként.

Ma eltemettük a szakácsok egyik királyát. Ma végleg elment Pipi. A Fortuna étteremben, a Kárpátiában, az Astoriában és számos más helyen főzött rengeteg szellemi, művészi, anyagi és politikai óriásnak. Megfordult Amerikában és főzött a svéd királyi udvarban, a király fogadásán. Rengetegen tanultak Tőle, még többen felnéztek rá éppúgy szakmai tudása, emberi tulajdonságai, méltósága mint méretei miatt. Tekintélye volt és egyben rendkívül szeretni való ember volt. Mindenkinek segített, akár szakmai kérdés merült fel, akár valami magánéleti probléma akadt. Boldog ember volt. Mindig vidám, viccekre bármikor kapható jóbarát volt. Az utolsó időszakban, amikor már nem volt visszaút még viccelődött a saját betegségén. Rendkívüli intelligenciája alapján fel sem tételezem, hogy nem volt tudatában saját sorsával. Mégis tudott nevetni az utolsó napig. Azon büszke emberek közé tartozom, akik barátjuknak tekintették és akiket ő a barátjának tekintett. Jó volt a barátjának lenni. Azt hittem, ha valaki ilyen vidám és boldog, az sosem hal meg. Rám cáfolt a sors. Most már tudom, nem elég boldognak lenni, de látom, csak így érdemes élni, ki tudja meddig tart. A végső búcsúztatáson legalább százan voltunk. Sokkal többen kellett volna lennünk. Ki tudja miért maradtak oly sokan távol. Csodálatos látvány volt, ahogy összegyűlt 25-30 fő szakács kolléga szakácsruhában és sapkában. Ez egy őszinte főhajtás volt egy kimagasló kolléga, szakember, példakép előtt.

Elment egy Király. Az égi konyhában valami csodálatos menüvel vár minket, mindegy, hogy mikor érkezünk.

Isten veled Pipikém, sosem felejtünk el.